mondják. Amikor ezt nekem először mondták, olyan dühös lettem, hogy pofozkodni lett volna kedvem. Az jutott eszembe, hogy azt mégis hogyan kell?
Hogyan lehet ennyire evidens vagy látszólag könnyedén használható készségeket elsajátítani, használni a mindennapokban önmagunk támogatására, ha az nem volt része a szocializációnknak? Senkitől nem hallottunk róla, és nem is láttunk rá példát a családban.
Nem a terápia fontosságáról szeretnék most beszélni, mert azt szerintem nem kell már hangsúlyoznom.
Ha szakértő kezekbe kerülünk, a belső utazásunkhoz kapunk egy biztonságos, támogató, elfogadó teret. De mi történik, mikor elönt minket a kishitűség egy projekt közepén, vagy egy nehéz tárgyalás elején? Ha az otthoni békés környezetünkbe egyszer csak betoppan egy feldúlt családtag, egy most azonnal old meg kéréssel, miközben online meetingünk van, betettük a mosást és a sütőt is ideje lenne elzárni?
Azt hittem, hogy a szembenézés az valami sokáig tanulandó, félelmetes, bonyolult dolog. Aztán kiderült, hogy ugyan nekikezdeni félelmetes lehet, de valójában pont a félelmetessége oldódik fel azáltal, hogy megtörténik.
Sokkal egyszerűbb, mint gondoltam. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mi a legrosszabb, ami történhet?
Aztán egy kicsit lélegeznünk kell, és teremteni magunkban egy biztonságos, támogató, elfogadó teret, amiben megvárjuk a választ magunktól. Az első válasz nem mindig értékelhető, mert vagy a kétségbeesés hangja, vagy egy drámai narratíva érkezik a fejünkből. Attól függ, milyen viszonyban vagyunk a belső kritikusunkkal. Az is előfordul, hogy nem sikerül elcsendesedni, mert újabb és újabb negatív ingerek érnek, vagy belülről-negatív gondolatfolyam formájában, vagy kívülről –elégedetlenség, sürgetés formájában. Ilyenkor különböző technikákkal érdemes magunkban megteremtenünk ugyanazt a megtartó teret, mint a terápián ahhoz, hogy hozzáférjünk önmagunkhoz.
Én a légzéstechnikával kezdtem, amit a jógázásom során tanultam. Van, aki elszámol tízig, százig. Van, aki elmond egy fohászt, vagy egy imát. Van, aki rendszeresen meditál. Tulajdonképpen szerintem mindegy, a lényeg, hogy rendszeresen kerüljünk a saját belső lényükkel egy ítélkezés mentes kapcsolatba. Valójában a mindfulness-ről (tudatos jelenlétről) beszélek, amit már időszámításunk előtt 4000 évvel is tanított a szánkhja filozófia. Az ilyen pillanatokba engedjük bele ezeket az érzéseket, gondolatokat. Ezáltal megértjük mi zajlik bennünk, és hozzáférünk a lehetséges megoldásokhoz.
Az is elég gyakori, hogy rájövünk arra, hogy az a borzasztóan nagyon rossz, az nem is olyan rossz. Ezután már könnyebb azt a kérdést feltenni, hogy hogyan küzdhetnék meg ezzel a helyzettel?Szóval én a jógával teremtek magamban teret ehhez. Jógázni jó, kollégákkal még jobb, barátokkal, családdal meg aztán mindenképp. Ha meditációvá szeretnénk fejleszteni a jógázást, akkor érdemes a szabadba menni.